"A New York jövőjében játszódó, lenyűgöző sorozat legújabb kötetében Eve Dallas hadnagy egy látszólag teljesen átlagos történelemtanár halálának ügyében nyomoz, és közben számtalan különös meglepetésbe botlik. Craig Foster halála nagyon megrázta fiatal feleségét, aki - mint mindennap - most is úgy engedte el a munkahelyére, hogy becsomagolta neki az ebédjét. A magániskolában tanító munkatársait is sokkolta az eset, és a két tízéves kislányt, akik az osztályteremben rátaláltak a holttestre, valószínűleg egész életükön keresztül kísérti a látvány.Eve hamar rájön, hogy Foster ebédjébe halálos adag ricint csempészett valaki, mint ahogy arra is, hogy a munkatársai valami döbbenetes titkot igyekeznek leplezni. Eve feladata, hogy erre fényt derítsen, rájöjjön, miért mérgezték meg ezt a tökéletesen ártalmatlannak, kedvesnek, tisztának tűnő tanárt.
Foster után Magdelena Percell következett... Eve legszívesebben a tulajdon két kezével végezne vele. A csinos szőkeség - milliárdos férjének, Roarke-nak egy régi szeretője - váratlanul New Yorkba érkezik, és mindennek lehet nevezni, csak ma született báránynak nem. Sikerül behálóznia Roarke-ot, aki erősködik, hogy nincs semmi rossz néhány együtt elköltött ebédben vagy tárgyalásban. Különben sincs semmi köze hozzá. Eve-et annyira dühíti a kialakult helyzet, hogy az már-már a nyomozás rovására megy. De félre kell tennie az érzéseit - legalábbis egy rövid időre -, különösen, amikor rábukkannak a titokzatos gyilkos következő áldozatára."
Eléggé megrázott, amikor kiderült, hogy ki a gyilkos, és miért ölt, de a szereplőket is:
"Ugye, te is végighallgattad, amit mondott? Végighallgattad az egészet, elejétől a végéig?
- Igen, és nem akartam hinni a fülemnek. El sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet - csókolta meg a felesége feje búbját, mert úgy vélte, erre most mindkettejüknek nagy szükségük van. - Szóhoz sem jutottunk. Még azok a disznó viccek is elmaradtak, amelyekkel az elektronikus szakemberek szokták szórakoztatni egymást egy-egy akció közben. Némán hallgattuk végig, hogy dicsekszik el azzal, amit tett."
Másik kedvenc részem, amikor Roarke elmeséli, hogyan szabadult meg egyszer s mindenkorra Magdelenától:
"Úgy érezted, szembe kell nézned vele, megmondani neki, hogy tűnjön el az életünkből. Sőt szerintem még alaposan rá is ijesztettél. Úgy, ahogy csak Roarke képes ráijeszteni az emberre.
- Milyen szerencsés vagyok. A feleségem akkor is megért, ha a látszat ellenem szól. Úgy, ahogy csak Roarke képes ráijeszteni az emberre? - ismételte meg Eve utolsó mondatát.
- Tudod, mire célzok. Rengeteg ember féli Istent, de nem hisz benne komolyan, pláne abban, hogy lesújt rá. Te hús-vér ember vagy. Valóságos. Sokkal ijesztőbb, mint Isten.
- Nem tudom, hogy értsem ezt - szólalt meg némi gondolkodás után Roarke. - De amíg rájövök, nem akarod meghallgatni, hogy mi történt közöttünk?
- De igen, történetesen szeretném.
Útban Eve irodája felé Roarke mindent elmesélt. [...]
- Komolyan? Komolyan? Isten nevének az említésekor biztosan nem rémült volna meg ennyire. Valóban ki tudod tiltani mindenhonnan, ami a tiéd? Ez az ismert világegyetem nyolcvan százaléka.
- Kicsit túlzol. Ötvennél biztosan nem több, de igen - vigyorodott el vadul Roarke. - Ki tudom tiltani, és ki is tiltom."
Végül tetszett az utolsó bekezdés:
"Az őrület eltűnt. Helyreállt a rend, gondolta Eve. Tudta, bármi is történik vele, Roarke mellett mindig békét és nyugalmat talál."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése